899-ben meghalt a magyarok korábbi szövetségese, Arnulf Keleti Frank király, fia, IV. Gyermek Lajos követte a trónon. Mivel gyerek volt, helyette Hatto Mainzi érsek kormányozta a birodalmat, amelynek a magyarokkal határos részén, a 5Bajor Hercegségben Luitpold herceg volt az úr. A Honfoglalás részeként a magyarok 900-ban végleg elfoglalták aDunántúlt, amelyet a római kortól Pannóniának neveztek.
Az új határ a Fischa folyó lett. Délen elfoglalták a Bánságot,Bácskát, a Temes-közt és a Szerémséget, 906-ra pedig már a Dráva-Száva közét is. Északon 902 és 906 között végleg felszámolták a Morva Fejedelemséget, és Moráviát elszakították a Keleti Frank királyságtól. Regino középkori krónikásművében 906-ban már mint megtörtént eseményről számol be arról, hogy I. Szvatopluk morva fejedelem halála után„országát fiai rövid ideig szerencsétlenül tartották, s a magyarok a földig mindent elpusztítottak.”
904 nyarán Gyermek Lajos meghívására Kurszán, a magyarok egyik fejedelme, Árpád uralkodótársa, a Fischa folyó melletti Altenburgba tárgyalásokra érkezett kíséretével. Mivel a magyarok nem akarták elfogadni a korábbi területi korlátokat, fegyverrel rontottak rájuk és legyilkolták őket. A merénylet megtorlására jelentős létszámú had indított támadást a Duna vonalában, és egészen Ennsig pusztította a vidéket. Az Ennstől keletre fekvő területeket a magyarok uralták. 907-ben Gyermek Lajos tanácsadói sugallatára végleg meg akarta szüntetni a magyar fenyegetést, azaz vissza akarta szorítani őket a korábbi frank területekről, illetve a Morva fejedelemség és Pannónia területéről.
Mivel egy ekkora hadjárat előkészítése, a csapatok megszervezése, valamint a sereg létszámának megfelelő mennyiségű ellátmány és annak szállításának előkészítése legalább egy évet vett igénybe, a másik oldalon a magyaroknak is bőven volt idejük felkészülni az ellenség fogadására. Egyes források a támadó had létszámát megközelítőleg 100 ezer főre, a honvédő magyarokét 40 ezer főre becsülik.
A fővezér maga Árpád fejedelem lett, a tümeneket pedig fiai, Tarhos, Üllő és Jutas vezették.. Árpád célja az volt, hogy a jelentős számbeli túlerőben lévő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen.
A csata leírása leginkább a korabeli halottas könyvek feljegyzései, valamint Johannes Aventinus hat évszázaddal későbbi,a bajor történelmet bemutató írásaiból maradt ránk.
Aventinus szerint a támadó hadsereg 907. június 17.-én indult meg Ennsburgból Gyermek Lajos névleges vezetésével. A csata döntő összecsapásaira 907. július 4. és 7. között kerülhetett sor a mai Pozsony alatt.
Aventinus a következőket írta: „Germánia és a bajorok királya Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába Ennsburgba megy… hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel. Lajos Burchard passaui püspökkel, Aribo prefektussal Ennsburgban marad vissza. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold bajor herceg az északi parton, Theotmar salzburgi érsek pedig a délin halad… a Dunán pedig hajókon a király rokona, a semnonok vezére Sighard és a bajor urak, Rathold, Hatto, Meginward és Isangrim vezetik a csapatokat. De a magyarok sem maradnak tétlenek és gondatlanok, komolyan felkészülve tűnnek fel, mindent ami hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeztek… Mintha csak fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsájtanak ki.
A bajorokat a szaruíjakból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszereltseregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyan olyan gyorsan el is tűnnek.
Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad… elsöprő rohammal ott teremnek, ugyan olyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letámadják, fölébük kerekednek, eltiporják és legyilkolják őket…
A magyarok a Dunán titkon átúsztatnak, Lajos legátusát Luitpoldot egész csapatával együtt a táborban megölik. A rá következő napon azokkal végeznek akik a hajókon tartózkodtak. Három napon át folyamatosan folyik a harc, az égiekharagvásának közepette: a bajor nemesség legnagyobb része elpusztul, a köznépet számolás nélkül vágják le.”
A korabeli források szerint a csatában elesett maga Luitpold herceg, Theotmár érsek, két püspök, három apát és tizenkilenc gróf.
Az üldöző magyar lovasság levágta a menekülőket, majd Ennsburghoz érve megfutamodást színlelt. A vár őrsége léprement, és üldözésükre indult. A magyar lovasság visszafordulván megsemmisítette az üldözőket, a menekülő király is csak nehezen jutott el Passauig.
A győzelem megerősítette a Magyar Nagyfejedelemség helyzetét a Kárpát-medencében, és határait kitolta az Enns folyóig. A pozsonyi győzelem után egészen II. Konrád Német-római császár 1030-as támadásáig, tehát 123 évig, nem lépett nyugati támadó hadsereg magyar területre.
A pozsonyi csata történelmünk egyik méltatlanul elfeledett csatája. Nem őrizte meg méltóképpen a magyar történelmi emlékezet, pedig mind méreténél, mind pedig jelentőségénél fogva a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseménye, legnagyobb diadala. Jelentősége felmérhetetlen, hiszen a Kárpát-medencében végleg megtelepedő őseink napjainkig kiható tettet hajtottak végre 907-ben Pozsony alatt. Ez a győzelem biztosította számunkra a Kárpát-medence teljes birtokbavételét, tudatosította a szomszéd népekkel, hogy a Kárpát-medence jogos örökösei lettünk és maradunk, míg magyar vér folyik ereinkben. Most, a mai napon, hétszer lövünk nyilainkkal az támadó seregeket megjelenítő célokra, 1115 évvel Árpád nagyfejedelmünk halála után. Közös íjászatunkkal a Kassai-völgyben a 907-es Pozsonyi csata magyar hőseinek emléke előtt tisztelgünk.
